Néhány írásunk

Innováció, alkotókészség, kreativitás

Olyan korban, amikor mind a konstruktív, mind a destruktív tudás a leghihetetlenebb ugrásokkal halad előre, és egy hihetetlen atomkorszakba torkollik, az igazán kreatív adaptáció tűnik az egyetlen lehetőségnek arra, hogy az ember lépést tudjon tartani a világban kaleidoszkópszerű változásokkal." (Rogers)

2009 az EU-ban a kreativitás és innováció éve. De vajon mire is gondolunk, ha kreativitásról beszélünk?

Kreativitás alatt szűkebb értelemben alkotó gondolkodást, tehát kifejezetten intellektuális kognitív folyamatot értünk, tágabb értelemben azonban magában foglalja mindazokat a tényezőket, melyek képessé teszik az embert arra, hogy rugalmasan gondolkodjon, értékes produktumot hozzon létre, és megoldja a kihívásokat, melyekkel napról napra szembesül. Minden egyén válhat alkotóvá, és minden élethelyzetben létezik kreativitás.

A kreativitás merészséget jelent: minden új, bizonytalan szokatlan. Az egyén belső szabadsága és környezetének biztonsága szükséges ahhoz, hogy az ember a biztos, ismert világból a bizonytalanba merészkedjen. Amikor tehát nem lehetünk kreatívak, akkor vagy a belső szabadság felismerésének hiánya vagy a külső viszonyok biztonsága hiányzik. A külvilág iránti kíváncsiság, a megismerés vágya nyitottá tesz, a belső szabadság pedig megteremti a tapasztalatok élménnyé szervezését. Ha a dolgok vagy önmagunk megcsontosodott képéhez túlságosan ragaszkodunk, túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a megrögzött mintáknak, akkor a felfedezés közbeni természetes kudarcok útját állják a kreativitásunknak. Ez lényegében ahhoz vezet, hogy tudást, tapasztalatot gyűjtögetünk, felkészítjük magunkat a múltból, de nem foglalkozunk a jövő problémáival.

Tovább olvasom >>>

Evészavarok

"Amikor az ember eszik, négyezer év kultúrája, százezer év emléke, évmilliók élettapasztalata esznek vele együtt. Gondoljunk csak erre, amikor a következő faláshoz terítünk,
majd elkezdjük a soros fogyókúrát."
(Forgács Attila)

Forgács Attila "moho sapiensnek" becézi korunk emberét. A modern társadalmi berendezkedést az tartja fenn, hogy tagjai mértéktelenül "fogyasztanak". A jó polgár az, aki sokat vásárol, sőt: túl sokat vásárol. A modern ember "túlfogyaszt": több ételt, több autót, több ruhát, több természeti területet pocsékol el, mint amennyire szüksége lenne. Egy átlagos észak- amerikai polgár harmincszor annyit eszik, mint egy indiai. Azt mondhatnánk, hogy az előző korok embereihez, vagy akár a Föld kevésbe szerencsés lakóihoz képest "mindene megvan". Ám minél többet raknak elé, a mai ember annál többre vágyik. A "fogyasztás" a tényleges életszükségletek szempontjából irracionális mértéket ölt, és ebből arra következtethetünk, hogy "fogyasztani" többet jelent, mint megteremteni életfeltételeinket. A fogyasztás túlmutat önmagán. A túlfogyasztás "vágyteljesítési kísérlet", de mesterséges abból a szempontból, hogy a modern társadalom gerjesztette ambivalens értékek diktálják. A fogyasztói társadalomban megfigyelhető ugyanis, hogy a vágyhoz való viszony fokozatosan ambivalenssé vált. Egyidejűleg van jelen a fogyasztás járványa, a felhalmozás, vásárlás, élvezetek iránti vágy és az ez ellen szóló, mértékletességre intő parancs. Ahogyan azonban a fogyasztás- generálás túlzásba esik, úgy a korlátozásra való felbujtás is irracionális mértékű. A karcsúság-, vagy sportosság-ideál nem az egészséges átlaghoz, hanem a szélsőséghez közelít, így a fogyasztással szemben már nem a mértékletesség áll, hanem az aszkézis és a kényszeres testedzés. A célt ("szépnek, vonzónak lenni") felváltja a tevékenység ("állandóan szépülni, vonzóbbá válni"), melyben az ember elveszíti határait, sosem tud megfelelni az aktuális elvárásoknak. Ez azért különösen veszélyes, mert az értékek mindig az érzelmeket megmozgatva tudnak hatni az emberre. Amikor valamilyen célt kergetünk, az hajt bennünket, hogy a célt elérve elégedettebbek, boldogabbak, sikeresebbek leszünk. A nő, aki "fogyni" vagy "fogyasztani"- például egy szép ruhát, vagy egy drága parfümöt- akar, azt vizionálja, hogy ezek által értékesebb, elfogadottabb, sikeresebb, szerethetőbb lesz, míg ezek hiányában hátránnyal startol a "nagy versenyben".

Tovább olvasom >>>

Gyász a gyerekeknél

"Adj szót a fájdalmadnak; a bánat, amely nem beszél,
addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad."
(Shakespeare: Macbeth)

"Gyásznak nevezzük azt az érzést, amelyet valamilyen érték elvesztésének az élménye vált ki belőlünk. Átadva magunkat a gyász érzésének, olyan lelki folyamat kezdődik el bennünk, amely képessé tesz rá, hogy el tudjunk szakadni attól, amit elveszítettünk, és bár tudomásul vesszük és elfogadjuk a veszteséget, mégis a lehető legtöbbet őrizzük meg és vigyük magunkkal jövőbeli életünkbe a veszteség által megszakadt emberi kapcsolatból és élethelyzetből."- határozza meg a gyász lényegét Verena Kast. Azért tartom fontosnak ezt a "definíciót", mert olyan pozitív kimenetét írja körül a gyászfolyamatnak, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy bátran nézzünk szembe a témával. A gyász, a másik halála sok szempontból szorongáskeltő. Figyelmeztet saját halandóságunkra, és arra, hogy bármikor elveszíthetjük azokat, akiket szeretünk. A mindennapi életben igyekszünk kerülni a halál témáját, és mindent, ami saját halandóságunkra és sebezhetőségünkre emlékeztet. Nem tudjuk, hogyan búcsúzzunk a haldoklótól, mit mondjunk a gyászolónak, hogyan viselkedjünk, mit tehetünk.

Tovább olvasom >>>

Gyermekkori szexualitás és a nemi szerepek kialakulása

Ahhoz, hogy eldöntsük, mennyiben beszélhetünk "szexualitásról" gyermekkorban, először magát a szexualitás fogalmát érdemes tisztáznunk. Ha azt pusztán, mint a faj fenntartását szolgáló tevékenységet tekintjük, akkor a gyermekkor legfeljebb mint a nemi szerepekre való felkészülés korszaka értelmezhető és a pubertástól, a nemi érettség kezdetétől beszélhetünk "szexualitásról". Amennyiben azonban tágan értelmezzük a fogalmat, mint a testi gyönyör érzésének képességét, akkor a gyerek születésétől kezdve követhetjük nyomon a szexuális fejlődés folyamatát.

A pszichoszexuális fejlődés elmélete Freud nevéhez kötődik. Az ő elméletében a szexuális ingerelhetőség nincs a pubertáskori nemi éréshez kötve, jelei már a csecsemő tevékenységében is megfigyelhetők. Ezt infantilis szexualitásnak" nevezi. A szexualitás ebben a korban még független a fajfenntartás funkciójától, "annak csak később áll szolgálatába"- írja Freud. Célja, hogy a kellemes érzetek különféle fajtáit felébressze, forrása a különösen ingerlékeny testrészek izgatása, amilyen a száj, a végbél nyílása, a bőr és más érző felületek. A kisgyermek ujjszopása jó példa erre, hiszen a száj és a bőr izgatásán keresztül a kisgyermeknek testi örömforrásként szolgál. Mivel a gyermek életének ebben a szakaszában saját testében, nem pedig a külvilág tárgyaiban leli a kielégülést, ezért Freud - Havelock Ellis fogalmát használva- "autoerotikusnak" nevezi a gyermekkori szexualitást.

Tovább olvasom >>>

Munkamánia

Azok az impulzusok, amelyek a munkavégző szerep megvalósítása során érik a személyt, hasonlóak lehetnek a vitaminfelvételhez, ami fontos a fizikai egészség szempontjából, azonban csak bizonyos határig. Ezek hiánya az egészség romlását idézi elő, azonban a szükségesnél nagyobb mennyiség nem javítja az egészséget, sőt, bizonyos vitaminok ártalmassá válnak nagy adagokban, úgy, hogy a nagyobb vitaminfelvétel és a fizikai egészség közötti kapcsolat negatívvá válik."
(Warr)

Wayne Otes mintegy harminc évvel ezelőtt vezette be a "workoholism" fogalmát, mivel úgy találta, hogy a munkamánia sokban hasonlít az alkoholizmus problémájára, mint függőség- jellegében, mint annak súlyosságában és ártalmasságában. Ebben az értelemben a munkamánia olyan függőség, amelyben a munka addiktív tevékenységként funkcionál, háttérbe szorítja az egyén magánéletét, társas kapcsolatait, élete értelmévé, a legfontosabb tevékenységgé válik.

"Az öngyilkosság egyetlen társadalmilag elfogadott formája az, ha halálra dolgozod magad."- szól a jól ismert poén, utalva ezzel arra, hogy a mai változó és erős alkalmazkodást követelő világban nehéz meghatározni, hol a határ a normális túlmunka és a munkamánia között. (Japánban külön kifejezés - "karoshi"- van arra, ha valaki halálra dolgozza magát.) A közép- és felsővezetők kétharmada heti 60 órát is dolgozik, többségük mégsem nevezhető megszállottnak vagy függőnek. A fiatal pályakezdőknél szinte követelmény az elkötelezettség, a megfeszített munkatempó, az előrejutás és fejlődés vágya- vagy legalább mindezek ügyesen mímelt látszata. Sokan vállalnak különmunkát, másod- vagy harmadállást, hogy megélhetésüket biztosítsák, és a hétvégékre hazacipelt aktakupacok sem számítanak ritkaságnak. A sokat dolgozó ember nem feltétlenül munkamániás, ahogyan az sem biztos, hogy a munkamániás sokat teljesít. A betegség lényege a munkához való megváltozott viszonyban van. A munkamániás nem elsősorban mennyiségében, hanem minőségében dolgozik "betegesen", hiszen számára a munka nem az élet egy része, hanem maga az élet. Tévhit, hogy nem lehet sokat és keményen dolgozni úgy, hogy közben megmaradjon az alapvető egyensúly magánélet és hivatás, karrier és család, munka és kikapcsolódás között. A másik munkamániával kapcsolatos hiedelem, hogy a kiválasztott pozícióban lévők, elsősorban a vezetők válnak áldozatává. Azonban a munkamánia hivatástól, képzettségtől és nemtől függetlenül kialakulhat. Vannak olyan pozíciók és élethelyzetek, amelyek veszélyesebbek az átlagnál, azonban a háztartásbeli feleség éppúgy munkamániássá válhat, mint felsővezető férje vagy általános iskolás gyereke.

Tovább olvasom >>>

A női karrier sajátosságai

"Üvegplafon- szindróma"- talán ez a legismertebb jelenség, amely a női karrier kapcsán eszünkbe juthat. A kifejezést a hetvenes évek óta használja a szakirodalom azon szervezeti sajátságok összességére, amelyek megakadályozzák a nőket abban, hogy egy bizonyos szintnél- ami általában a középvezetői- feljebb jussanak a vállalati hierarchiában. Az üvegplafon lényegét Bucher Katalin a bolhaidomításhoz hasonlítja: "Végy egy maréknyi bolhát, akik jó nagyot ugranak, tedd őket egy befőttes üvegbe, és zárd le egy átlátszó celofánnal! A bolhák egy ideig folyton beleverik magukat a plafonba, ám rövid idő elteltével megtanulják, hol van a határ. Ezután már nem akarnak kiugrani, nyugodtan leveheted a tetőt, a bolhák nagy része nem fog rájönni arra, hogy elmúlt a veszély, bátran ugorhat magasabbra is. A női karrier is hasonló a bolhacirkuszhoz. Egyszerűen helyettesítsd a bolhákat a nőkkel, a dunsztosüveget a munkahellyel, a celofánt a társadalmi lehetőségekkel!". A hasonlat jól rávilágít arra, hogy nemcsak a külső nyomás és a női élethelyzetből következő akadályok, hanem a belső félelmek, gátak is szerepet játszanak az üvegplafon meghúzásában, azaz a nők maguk is felelősek azért, hogy létezik a jelenség.

A 2003-as központi statisztikai adatok szerint a nők bruttó átlagkeresete 14%-al maradt el a férfiakétól. Ez az adat magyarázható egyfelől azzal, hogy a hagyományosan női szakmák alulfizetettek, másfelől bizonyítékok szólnak amellett is, hogy ugyanabban a munkakörben egy nő rendszerint kisebb fizetéssel számolhat, mint egy férfi. Ez a nyílt nemi diszkrimináció jellegzetes példája. Azt is figyelembe kell venni, hogy a gyermekvállalás rendszerint épp abban a korban következik be a nők életében, amikor már szakmailag is letettek valamit az asztalra, tehát megindulhatnak a karrierépítés útján. Ebben az életszakaszban a "karrier kontra gyermek" a társadalmi közhely szintjéről égető személyes problémává lép elő, és sok nő számára a szülés és gyermeknevelés olyan vállalás, amely lassítja vagy megakasztja- egy időre legalábbis- a szakmai fejlődést.

Az akadályok, amelyek gátolják a nőket az előrejutásban, sok esetben azonban nem magyarázhatók ilyen egyértelmű okkal, illetve elsősorban nem nyíltan jelentkeznek, így nehéz tenni ellenük. Az okok többsége "szubjektív", amely a nők szocializációjában keresendő.

Tovább olvasom >>>

 

Iskolaérett már a gyerekünk?

"A gyermekeket tanítani kell, ugyanakkor érdemes hagyni, hogy egymástól is tanuljanak."
(Ernest Dimnet)

Az óvoda- becenevén ovi- csalóka elnevezés. Arra utal, hogy feladata elsősorban a gyerekek (kisdedek) óvása, védelme. Ugyanakkor az óvoda hagyományosan oktató jellegű intézmény, melynek a védelmen túl komoly nevelő, "gondozó" feladata van. Az első óvodák a 20 század elején jöttek létre abból a pedagógiai és egészségügyi megfontolásból, hogy a városi élet gondjai által túlterhelt gyerekeknek egy olyan a fejlettségi szintjükhöz mért, védett környezetet teremtsenek, amely segíti őket az érésben, fejlődésben, a szintjük mért kezelhető világban való tapasztalatszerzésben. A német elnevezés a "Kindergarten", azaz "gyerekkert" erre a gondolatra utal. "A 3-4 évesek még nincsenek felkészülve a kert zordon viszonyaira, ahol esik az eső, fúj a szél, és a madarak magok után kutatnak. Mint a kis palánták egy kertészetben, leginkább akkor fejlődnek egészségesen, ha speciális védelmet kapnak, mielőtt kiültetik őket." (Cole).

Tovább olvasom >>>

 

 

Stressz és stresszoldás

"Stressz", "stressz- terhelés", stressz- betegség"- Ezeket a kifejezéseket hallva manapság mindenki tudja, mire gondoljon: állandó rohanás, feszültségekkel terhes, mozgásszegény életmód, a munkában és magánéletben való tökéletes megfelelés lehetetlenségének következményei . és így tovább. Divatos fogalommá vált a "stressz", úgy érezzük, hogy a korunkra jellemző hátrányok, a modern ember életviteléből adódó problémák lényegét ragadhatjuk meg benne.

Maga a kifejezés csak a negyvenes évek végétől használatos ebben az értelemben. A fogalmat a Kanadában dolgozó magyar tudós, Sellye János alkalmazta először a jelenségre, bár addig is használták az angolban, de csupán technikai értelemben jelentett nyomást, feszültséget, nyomatékot. Magyarul talán leginkább "megpróbáltatásnak, megterhelésnek" lehetne fordítani, de hangsúlyoznunk kell, hogy voltaképpen a megpróbáltatás által kiváltott ellenreakciók összességét értjük alatta. Ez utóbbi meghatározás érhető tetten olyan köznapi kifejezéseinkben, mint amikor azt mondjuk "Ma nagyon stresszes vagyok!". Ebben a közlésünkben nem a külvilágból érkező stresszkeltő ingerekre irányítjuk a figyelmet, hanem belső állapotunkra, a stresszor által kiváltott reakciónkra. A stressz tehát nem valamilyen környezetből származó hatásként, hanem a személy és annak környezete közötti kölcsönhatásként értelmezhető: akkor élünk át stresszt, ha olyan helyzettel vagy követelménnyel szembesülünk, amelynek adott pillanatban nem tudunk megfelelni.

Ebben az értelemben azonban már nem gondolhatjuk, hogy csak a modern ember számára létezik a stressz, valószínű, hogy az ősember számára a mindennapi betevő felkutatása, a középkorban a nemes ifjak lovagi tornákra való felkészülése egyaránt "stresszes állapotot" idézhetett elő. Sellye stresszelmélete pedig nem is humán kutatásokból, hanem patkányokon végzett vizsgálatokból fejlődött ki. Megfigyelte, hogy a különböző idegi, fizikai bántalmazások során a belső szervek komoly károsodásokat szenvedtek, melyek egy ideig visszafordíhatók voltak, azonban egy idő után ez a reverzibilitás megszűnt, a károsodás az élőlény halálához vezetett.

Tovább olvasom >>>

"Made in Tündérország"-A klasszikus és modern mesék hatásai

Klasszikusak és/vagy modernek?
Amikor a mesék pszichológiai funkciójáról esik szó, gyakran felmerül a kérdés: Milyen a jó mese? Jobbak-e a klasszikus mesék, mint az újabbak?
Erre a kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni. Ha az alkotás és a gyerekek között létrejön a kommunikáció, akkor az ő számukra szóló alkotásról van szó. A mese jellemzője, hogy igazodik a gyermek világképéhez, világlátásához. Olyan érzelmi, gondolati, erkölcsi háttéren születik, mely lényeges jegyeiben különbözik a felnőtt világlátástól.
Már az sem egyszerű feladat, hogy meghúzzuk a határt "klasszikus" és "modern" mesék között. A Hamupipőkét valószínűleg mindenki a klasszikus tündérmesék közé sorolná, de vajon az 1950-ben bemutatott- tehát "modernnek" nem egyértelműen nevezhető-  Bibiddi bobiddi boo - slágerrel fűszerezettDisney- feldolgozás hasonlóan klasszikusnak mondható? Az Illyés Gyula által gyűjtött és feldolgozott hetvenhét magyar népmese kétségkívül klasszikus, de klasszikusnak számít-e már Micimackó vagy Mekk Mester? H. C. Andersen és J. K. Rowling egyaránt műmesék szerzői, mégis valószínűleg klasszikusabbnak ítélnénk A rendíthetetlen ólomkatonát vagy A kis hableányt, mint a Harry Potter- sorozatot.
A "klasszikus" és "modern" meglehetősen képlékeny kategóriák a meséket illetően. (Valószínűleg erős érzelmi befolyással vannak ránk saját gyerekkori meseemlékeink: ami már gyerekkorunkban is volt, az mára "klasszikus" lett számunkra, és mindent, ami saját gyerekkorunk után keletkezett "modernnek" tekintünk.)

Ahhoz, hogy a meséket lélektani szempontból górcső alá vehessük, érdemes átgondolnunk a mese- műfaj történetét!

Tovább olvasom >>>

 

Pánikbetegség

 

Mi a pánikbetegség és az agorafóbia?
"Egy éjszakai esőben napszemüveges nő siet tova a házsorok közötti szűk, kivilágítatlan utcán és savanyú cukrot szopogat. Egyik kezével egy kutyát tart pórázon, a másikkal bevásárlókocsira támaszkodik."- írja a pánikbeteg tipikus képviselőjéről Claire Weekes ausztrál orvosnő. "Ha férfi az illető, akkor bevásárlókocsi helyett esernyőt vagy sétapálcát tart a kezében, a fején pedig kalapot visel."- fűzi tovább a gondolatot.
A pszichiátria ennél markánsabb jegyek alapján diagnosztizálja a pánikbetegséget:
"A lényegét a visszatérő, súlyos szorongással járó rohamok (pánik) jelentik, melyek nem szűkíthetők le egy maghatározott helyzetre, körülményre és ezért bejósolhatatlanok. A többi szorongásos zavarral megegyezően a meghatározó tünetek a szapora, egyenetlen szívverés, az izzadás, a remegés vagy reszketés, a hányinger vagy émelygés, a zsibbadásérzés, a hidegrázás vagy kipirulás, a mellkasi fájdalom, a fulladásérzés, a szédülés vagy ájulásérzés, a valóság elvesztésének érzése. Gyakran kíséri egy másodlagos, a megőrüléstől, az önkontroll elvesztésétől, meghalástól vagy súlyos betegségtől való félelem." Ezek a tünetek- illetve ezek közül minimum négy együttes megjelenése- a pánikrohamra jellemzőek, zavarról pedig akkor beszélünk, ha a rohamok megismétlődnek, illetve ha a személy a rohamok közötti időszakban jelentős mértékben aggódik az újabb roham bekövetkezésétől és ezért általános viselkedését, magatartását megváltoztatja.

Tovább olvasom >>>

Testvérféltékenység

"Most kiderül, ki az erősebb: én vagy én."
(Holofernes, Nestroy)

A "testvérféltékenység" témája első pillantásra elég megfoghatónak és jól körülhatárolhatónak tűnik: a testvérek között viszálykodás folyik, melynek célja a szülők szeretetének elnyerése. A jelenséggel foglalkozó szakirodalom többsége abból a helyzetből indul ki, amikor az addig egyeduralkodó első gyermek életébe belép a trónbitorló, akivel a későbbiekben osztoznia kell a szülők szeretetén. Számos "jótanács" fogalmazódik meg erre a helyzetre vonatkozóan: "Készítsük fel előre a gyereket!", "Éreztessük vele, hogy a kistestvér számára is egyfajta ajándék!", "Bíztassuk arra, hogy vegyen részt a kicsi várásának előkészületeiben!", "Ne csapjuk be azzal, hogy a testvér az övé!", "Hagyjunk időt neki, amíg hozzászokik a gondolathoz!". Ezek az intelmek gyakran ellentmondásosak, amelyen nem is csodálkozhatunk, hiszen maga a helyzet igen sokféle lehet és gyakran nem olyan jól körülhatárolható, mint azt hinnénk. Az általánosítható jó tanácsok érvényüket vesztik a személyiség egyediségével szemben, nem érvényesülhetnek a sokféle és örökké változó helyzetek sokaságában. A család bonyolult érzelmi rendszerében nemigen tervezhetünk előre, minden lépésünk az előző lépésre adott választól függ. A szülőknek folyamatosan és rugalmasan alkalmazkodnia kell gyermeke lépéseihez, a változó helyzetet újra és újra értékelnie, mérlegelnie kell. Ez talán a legjobb "általános" tanács, amit ebben a helyzetben megfogalmazhatunk, még akkor is, ha a családtagok teljes érzelmi viszonyrendszerének átlátása olyan feladat, mely megvalósíthatatlan.

Tovább olvasom >>>